Történt egy szombat délután, hogy gondolva, minden van hozzá itthon, együnk palacsintát felkiáltással nekiláttam a konyhatündérkedésnek. Kevertem, kavartam, forgattam.. sültek szépen a palacsinták. Mikor már kb a fele tészta kisült, szóltam a ház urának: ugyan kenje már meg a palacsintákat, hamarabb ehetnének a gyerekekkel. Ő kapva kapván az ötleten, egyből magához ragadta a lekvárt (hitte azt, tényleg lekvár), az üres palacsintákat, egy arra alkalmas hosszúnyelű kanalat.

Majd elkezdte kenni... Pár után szólt, hogy a lekvár túl gyorsan fogy, és semmi íze. Megnéztük.. hát persze.. mert csak a színe stimmelt, a tetszetős címke nem is az volt, amit szoktunk venni. Nagylevegő.. Kenés abbahagy.. Irány a bolt! (még jó hogy közel van.) Előzőleg memorizálva: a dédikés cucc a jó csak.

Ismét itthon. Ismét palacsinták felett, már dédikés lekvárral.. hittük. Aztán újból megszólalás: Ez miért ilyen folyós? Hát ránézek, nem tudom, illata jó, íze jó. Megfordítom az üveget: sárgabarack röster. Hát jónapot:D Ez se lekvár:)

Végül nevetések közepette, belekerült a palacsintába ezen töltelék. Finom, teljesen barackízű, 75% gyümölcs. Csak várni kell egy napot, hogy megszívja a tészta magát vele, és ne folyjon, könnyen egyék a gyerekek is.

Így lett a mai palacsintából holnapi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.