Könyv. Aztán film. Kétszer. Kétféle. A történetből szánt szándékkal nem mesélek, Érdekes, Érdemes elolvasni. Scifi rajongóknak kötelező alapmű mindhárom.

A könyvet Lem írta. Elgondolkodtató, sose lezárt alkotás ez is. Mint más művei amiket volt szerencsém olvasni. Lem talán nem is sci-fi abban az értelemben mint pl Asimov, aki azért a technológia hátteret is taglalaja. Itt a Solarisban is, alig van a technikáról szó. Az érzések, a gondolatok,  az erkölcs dilemmája, no meg hogy mi az amitől emberek vagyunk a kérdés. Talán az is, egyáltalán különlegesek vagyunk e vagy reprodukálhatók egyszerűen? Lemásolhatók és kész: lemásolódik fizikai valónkkal a lélek is?

Időrendben az első film a Tarkovszkij féle feldolgozás (Solaris (1972)). Klasszikus Star Trek féle sci fi. Mindenben. Nekem az egészről az jutott eszembe, hogy vajon milyen dolgok sültek volna ki belőle, ha  összehozzuk Gene Roddenberry vel.
Ebben az első solaris feldolgozásban minden világos, nem sötét, fénytelen. Mégis átjön a lehetetlen helyzetek  megdöbbenése az embereken. Valahogy ezt jó lenne visszahozni a mai filmekbe. Hogy nem attól jövőbeni valami, vagy elgondolkodtató, vagy íjesztő netán, hogy sötét, és alig látni foltokat a vásznon. Néha kicsit lehetnének gondolkodó lényeknek tekintett emberek, nemcsak az ösztöneink által vezérelt mozinézők.

Solaris (2002) amerikai verzióban. Nem is olyan régi. Követhető is, hogy mennyire más a korhangulat. Képekben sokkal sötétebb, depresszívebb, ösztönökre hatóbb. A könyv hangulatát számomra ez adta vissza jobban. De csak a hangulatát. A történet mintha kicsit  egy szálra lenne teljesen feltekerve, abból is egy részére. Mivel jóval előbb olvastam a könyvet, mint ez a film készült, nem tudom milyen lett volna anélkül a történetismeret nélkül amivel már rendelkeztem. Igazából ebben a verzióban mintha a scifiség teljesen ki is maradt volna. Annyira az emberi belsőre és vívódásra koncentrál. 

Összességében mindhárom verzióban nekem az a kérdés: mik vagyunk. Megismételhetetlenek a létezésben, vagy csak egy darab a sokból. a valóság egy újra és újra megtörténhető darabja. Ami pont bennünk létrejött, de akár még reprodukálható is. És képesek vagyunk e megérteni azt, ami tőlünk különbözik. Egyáltalán van e esélyünk rá? Ha még saját magunkkal se tudunk kommunikálni, és békében élni. akkor menyire ismerhetjük meg az ismeretlent?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.